IV.  A hit szépsége

VII. SZENT GERGELY PÁPA – KÜZDELEM AZ EGYHÁZ SZABADSÁGÁÉRT

A Római Birodalom összeomlását követő évszázadokban az Európában kialakult új barbár királyságok és az egyház között új szövetség jött létre. Az új királyságoknak és az egyháznak kölcsönösen szükségük volt egymás segítségére. Az egyház az új európai civilizáció kialakításában és az új államok megszervezésében volt az államok segítségére. Az uralkodók „cserében” megvédték az egyházat külső és belső ellenségeivel szemben. Ám az így kialakuló jó viszony hamarosan megromlott. A királyok kisajátították az egyházat saját céljaikra. Mivel hűbéreseik saját hatalmuk növelésére törekedtek, az egyháziakból (püspökökből és apátokból) szerettek volna magukhoz hű, őket kiszolgáló réteget kialakítani. Így ők maguk nevezték ki és iktatták be invesztitúrával a püspököket. A kinevezést hű embereik kapták meg simónia árán. Nemcsak botrányos volt ez, hanem a pápa elveszítette fennhatóságát az egyház püspökei fölött. A hivatás híján kinevezett püspökök alatt pedig az egyházi élet és a keresztény erkölcsök romlásnak indultak. A német-római császárok beleszóltak a pápaválasztásba is.

 

Hildebrand – a szabadság szolgálata

Hildebrand, a toszkánai ácsmester fia erős akaratú, világosan látó fiatalember volt nagy igazságérzettel. A mélyen vallásos és rendkívül tehetséges fiatalember monostori iskolában tanult, ezután hamar a pápai udvarba került. Amikor VI. Gergely pápát, aki támogatója és nevelője volt, száműzték Németországba, ő vele ment. Itt-tartózkodása alatt sokat utazott, így juthatott el valószínűleg a dél-franciaországi Cluny monostorába is, ahol személyes jó barátságba került a későbbi apáttal, Hugóval. Cluny nagy hatással volt Hildebrandra. A szépen énekelt liturgia, a monostori csend megérintette. Szent Benedek regulájának szigorú megtartása, a világiasságtól való tartózkodás és a szerzetesi élet tisztasága mély benyomást tett rá. A fiatal szerzetes meggyőződött: az egyház csak akkor tud visszatérni az evangéliumi értékekhez, ha szabadságot élvez. Az apátokká és püspökökké tett nemesifjak nem az egyház, hanem családjaik vagy uralkodóik érdekeit szolgálják.

Amikor a német IX. Leót választották Szent Péter székébe, ő magával vitte a tehetséges ifjút Rómába. Hildebrand ettől kezdve egyre erősebb küldetéstudattal szentelte magát az egyház reformjának és szabadságának. Ám ugyanakkor volt egy gyengesége is: kérlelhetetlen és alkura nem hajló híve lett az ügynek. Hildebrand öt pápát szolgált, akik egyre fontosabb feladatokat bíztak rá. Ő maga sosem akart pápa lenni. Amikor tekintélye már akkora volt, hogy pápa lehetett volna, inkább más alkalmas személyeket választatott meg maga helyett. II. Sándor halála után a nép erőszakkal tette Hildebrandot pápává. A bíborosokkal elfogadtatták a döntést (1073).

 

Az invesztitúraharc

Hildebrand a VII. Gergely (1073–1085) nevet vette fel. Nemcsak nevelője iránti tiszteletét jelezte így, hanem azt is, hogy sorsa a Nagy Szent Gergely pápáéhoz hasonló: nem utasítja el az Isten által rá mért feladatot, még ha nem is akart pápa lenni.

A német királysággal hamarosan bekövetkezett a konfliktus. Gergely pápa felszólította IV. Henriket (1056–1105), mondjon le az invesztitúráról. A felszólítás hátterében a pápa azon meggyőződése állt, hogy a világon kétféle hatalom létezik: a világi és a lelki hatalom. A világi hatalom, amelyet a királyok képviselnek, az emberek földi jólétéért felelős. A lelki hatalomnak, amelyet az egyház birtokol, az emberek lelki javán, örök üdvösségre vezetésén kell munkálkodnia.

Igazságosság és jog trónod alapja, irgalom és igazság vonulnak előtted.

Zsolt 89, 15

VII. Szent Gergely pápa  (középkori miniatúra)

999

Római katolikus vallás

Nagyböjti idő