





A karácsonyi történet részleteiről Lukács és Máté evangélista tudósít: Lukács a betlehemi születésről, az angyalok hírvivéséről, a pásztorok hódolatáról ír, Máté a bölcsek látogatását, az egyiptomi menekülést említi. Márknál nem találunk ilyen részeket, és János sem hozza a születés körüli eseményeket, ő mélyebbre nyúl. A történések mögé akar elvezetni. Ezeket így summázza: „Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött.” (Jn 12, 9)

 

Nem az ember megy, Isten jön

Sokszor előfordul, hogy azt gondoljuk, nekünk kell eljutnunk, felemelkednünk Istenhez. Az eszményekhez szoktunk felemelkedni, azok elérésére szoktunk törekedni. Amikor Jézus védtelen csecsemőként született a világba, a jó Isten egészen nyilvánvalóvá tette, hogy Ő jött közel az emberhez. Ennek a tettnek egyik jellemzője az alázatosság volt. – Az ember sokszor a hatalom irányából keresi Istenét: nagynak, minden fölötti uralommal rendelkezőnek tartja. Az igaz, hogy ő mindenható, de ennek a mindenhatóságnak az önzetlen és alázatos szeretet a mozgatóereje. Ez a szeretet mutatkozott meg akkor is, amikor a legegyszerűbb körülmények között született bele a világba, és amikor „kiszolgáltatta” magát az embernek. Azzal, hogy emberré vált a szegények között, hogy istállóban született az állatok között, azt is üzente, hogy jó dolog emberi lénynek lenni, hogy a test jó, és a világ is jó, annak legegyszerűbb formáiban.

 

Isten arca

Jézusban a jó Isten egy arcot és szívet kapott. Isten olyanná vált, akit közelről meg tudunk ismerni, és szeretni tudunk. Különben csak elvont fogalmakkal rendelkeznénk róla, és tényleg eszménynek tekintenénk. Egy ilyen eszményhez valóban csak felfelé lehetne kapaszkodni, de igazán mélyen megismerni, szeretni nehezen… Isten személlyé vált, akit „hallottunk, (...) szemünkkel láttunk, (...) megnéztünk és a kezünk tapintott” – írja János apostol (1Ján 1, 1).

Karácsonykor egy csecsemő kiszolgáltatottságában, nagypénte­ken pedig egy kereszten szenvedő szolga gyengeségében mutatta meg arcát. Ezt az arcot mélyebben szemlélve lényünk mélyén áta­lakulást tapasztalunk: erőt ka­punk arra, hogy Isten, ön­magunk és mások felé is megnyíljunk, és ugyanilyen alázattal és gyen­géden szeressünk. A csendes imában megtanuljuk, hogy átad­juk magunkat Jézus szeretetének és békéjének.

 

Fényes emberarcom

A betlehemi jászolban a jó Isten igazi világossága ragyo­gott fel. Ez a fény engem is megvilágosít, és ebben a fényben érzem az elfogadást, a meg-szentelést. Istenképűségem tiszta felfénylése ez. A neves lelki író, Thomas Merton így fogalmazott: „Mérhetetlen örömöm van abban, hogy emberi lény vagyok, annak a fajnak a tagja, amelyben Isten megtestesült.

Rembrandt van Rijn (vagy tanítványa): Bölcsek imádása